Egy konkrét, gyerekkoromban hallott dalhoz kötődik annak személyes felismerése, hogy vers és dalszöveg közös tőről ered. Nem is felismerés volt, inkább rácsodálkozás; a szavak plasztikus hangulatfestésén túli jelentésére, játékosságba oltott komolyságára. Kivált egy konkrét sora ejtett ámulatba, amely hirtelen további dimenziókat adott a szöveg eleve érzéki többértelműségének:
A korlát láncainak dől a csillagász.
Amióta Az első villamos elindult felém, minduntalan ez a sor csilingel a fülemben, amikor azt a szót hallom, hogy költészet. Elnézést is kérek Aranytól, Babitstól, József Attilától, de Kemény Istvántól és Babiczky Tibortól is.
Vasárnap volt Bródy János, e sor szerzője 80 éves. Nem csupán a magyar könnyűzene szimbolikus megszületése (az első magyar nyelvű beat-dalok) fűződik részben a nevéhez, hanem egy ritka-gazdagságú, önazonos életút, amely mindvégig reflektál a világra, amelyben élünk. A hétköznapjainkba beépülő sorokkal.
Ám közben a korlát és a lánc is új értelmet nyer: nem arra a közösségi döntésre utalok, amelyet most vasárnap, a költészet napja másnapján hoztunk meg mi, magyarok – bár a dal és a politika viszonyának jelenségvizsgálatáról is hamarosan lesz szó itt a Dalszerzőn. Hanem a technológia gólemére:
Jön az AI. …
Forrás: dalszerzo.hu / Horváth Gergely főszerkesztő
A felnőtté válás elégiái – Bródy János szólókarrierjéről
Bródy János különösen gazdag és unikális életműve kiemelkedik a magyar populáris zene történetében. Tavaly a 2025: A Magyar Dalszerzés Évében a Szörényi-Bródy szerzőpáros jelentőségét vizsgáltuk meg a Dalszerző bookazinban. Most Bródy János énekes-dalszerző szólókarrierjére fókuszálunk Radnai Dániel Szabolcs irodalomtörténész segítségével. A Dalszerző ezzel az írással köszönti a 8X éves Bródy Jánost.
„Körülbelül egy órában énekelem régi és új számaimat, gitáron kísérem magam. Egyedül nagyobb a felelősség, mint együttessel; nincs elektromos erősítés, nem számíthatok a technikára, csak a zene és a vers erejére. ‒ Fonográfék mit szóltak hozzá? ‒ Szerintük sem énekelni, sem gitározni nem tudok, de éppen ezért drukkolnak nekem” – nyilatkozta Bródy János a budai Várszínház (Színház utca 1‒3.) megnyitása előtt a Magyar Hírlapnak 1978. február 12-én. A Pest Megyei Hírlap 1978. február 22-i számának olvasói pedig a következőket tudhatták meg Az utca másik oldalán című önálló estről: „»Nem emlékszem, miért léptem ki az utcára, csak arra, hogy a kapu végérvényesen bezáródott mögöttem« —, a felnőtté váló korosztály kicsit bizonytalankodó, de igényes látásmódjáról dalol műsorában.” Ekkor, a hetvenes évek végén, a Várszínház és az V. kerületi Egyetemi Színpad deszkáin csendültek fel elsőként az idén 80 éves Bródy János saját (sajáttá tett) dalai, innen indult szólózenészi karrierje, mely aztán sok-sok „kultúrházas” estével, koncerttel és sikeres nagylemezek sokaságával folytatódott, egészen a tavaly ősszel megjelent Az első 80 év című összegző ambíciójú albumig ívelve.
A hetvenes évtized utolsó harmada elhozta azt a felismerést, hogy a populáris zene legtöbb rajongót, zenehallgatót vonzó műfajai – a dallamos popzene és a kísérletező, progresszív rockzene különféle vonulatai – végérvényesen kinőtték a hangulatos klubok, kultúrházak világát. Stadionkoncertek és monstre produkciók díszletei között keresték az ifjúsági kultúra fejlesztésének, professzionalizációjának útjait, vagy épp a siker biztosítékát. A népszerű, dallamosabb popzenei irányzatok képviselői leginkább a hang- és fénytechnika modernizálásában-tökéletesítésében, a bombasztikus színpadi showelemekben és az elektronika bűvöletében vélték megtalálni a továbblépés kulcsát. Még ha természetesen voltak a zenei kísérletezésnek alternatív (egy-egy rétegízlés keretei között maradó, összművészeti, fúziós stb.) útjai is.
Nem véletlenül támadhatott nosztalgia sokakban az együtt-éneklés kisközösségi hagyományai, a visszafogott, artisztikusabb előadásmód és a magyar beat „amatőr” korszaka iránt az egyre inkább „elüzletiesedőnek” tűnő magyar rockzene zajai közepette. Többek között egy efféle zenefogyasztói élménykeresés és fogékonyság tette sokak számára népszerűvé a hetvenes évek végének néhány kiemelkedő (más-más közegből érkező) szólistáját, többek között Cseh Tamást, Sztevanovity Zoránt és Bródy Jánost is. A tornyosuló decibelek, túlvezérelt torzított gitárok és a punk/diszkó-viták korszakában visszafogottságukkal, kifinomult megszólalásmódjukkal tudtak hatni.
Bródyt zenei készségei nem a szólózenészi karrierre predesztinálták. Nem nem állt mögötte olyan kivételes zeneszerző, mint a Zorán karrierjét új irányba állító Presser Gábor, s olyas társadalomkritikai attitűd és egyéni (már-már színészi) szuggesztivitás sem jellemezte, mint a Bereményi Géza-szövegeket éneklő Cseh Tamást. Mindazonáltal az Illés-korszak mítosza, Bródy vonzó személyisége, dalszövegeinek széleskörű ismertsége, előadóestjeinek aurája és az egyszálgitáros bárdköltő alakjának egyszerre archaikus, egyszerre pedig modern értelmiségi karaktere magában hordozta egy hosszútávon sikeres és maradandó előadóművészi pálya ígéretét.
Persze, ahogy ez lenni szokott, Bródy esetében is voltak személyes vonatkozásai az egyéni, szubjektív megszólalás irányába történő elmozdulásnak. Második együttese, a Fonográf (melyben Bródynak leginkább steelgitárosként jutott szerep) a hetvenes évek végére zenei kreativitásában teljesen kifulladt. Az utolsó eredeti stúdióalbumukat 1978-ban adták ki Útközben címmel, ezt követően pedig angol nyelvű felvételekkel és country-s stílusú dalaik újrafelvételével foglalatoskodtak. Csak 1984-ben tértek vissza egy nagylemeznyi számmal (Jelenkor), mintegy búcsúzóként. Mindeközben Bródy megtapasztalhatta, miképp válik historikummá az az ifjúsági zenei mozgalom, melynek elindulásában, ahogy a magyar beat identitásának, önelbeszéléseinek artikulálásában is, talán ő játszotta a legfontosabb szerepet dalszövegeivel. Másfelől míg korábbi zenésztársai (például Illés Lajos, Szörényi Levente és Szabolcs) már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján gyermekeket neveltek, házat építettek s némileg pragmatikusabban álltak a „struggle for life” kríziseihez vagy épp a szocialista popzenei konjunktúra kiszámítható kalandjaihoz, Bródy sokáig mintegy magánzóként, egyedül merengve szemlélte saját generációjának válaszútjait.
Első önálló estjein leginkább az Illés és a Fonográf repertoárjából emelt ki s formált saját képére szerzeményeket, illetve Koncz Zsuzsának, Halász Juditnak írt dalaiból válogatott (Az utcán, Kugli, Csillag Hajnalka, Micimackó, Mákosrétes, Én nem tudtam azt, kérem, Szemétdomb, Miért hagytuk, hogy így legyen), a számokat szerény humoros-ironikus kommentárokkal meg-megszakítva. Első, máig legjobb szólónagylemezén azonban a korábbiaknál jóval nagyobb telítettségben érzékelhették a hajdani Illés- és Fonográf-rajongók Bródy alkotói világának szubjektív és elégikus karakterét.
Hungarian Blues
A Fonográf zenészeivel 1980-ban fölvett Hungarian Blues – amely egy időben jelent meg Szörényi Levente Hazatérés című albumával és még az arculata is azonos volt (Szyksznian Wanda tervezte) – nem a magyar beat közösségi ethoszának őreként, hanem magányos emlékezőként mutatta be Bródyt, s igen kedvező visszhangra talált. (A lemez két év alatt több mint 100.000 példányban kelt el.) Az Illés- és Fonográf-korszakhoz képest persze a Bródy-szövegvilág alapkaraktere nem változott, ugyanakkor a rá jellemző visszafogott képiség, egyszerű szóhasználat, a klasszikus költészeti allúziókra és ironikus áthallásokra épülő beszédmód az albumon kevéssé társadalmi-politikai síkon, sokkal inkább személyes élményanyagot átszínezve érvényesült. Ezen az LP-n jelentek meg máig legismertebb, legnépszerűbb szerzeményei (Személyi igazolvány, Filléres emlékeim, Földvár felé félúton), legszebb formájában nyilatkozik rajta Bródy vallomásossága (Mama, kérlek) és epiko-lírai hajlama (K. Kata balladája), s voltaképp a későbbi, még a rendszerváltozás előtt kiadott albumain (Ne szólj szám, 1985; Hang nélkül, 1989) szereplő dalok is az itt kidolgozott alaptípusoknak voltak sikerült vagy kevéssé maradandó variációi. (Gondoljunk a Hungarian Blues és a Jerry Lee Lewis című nóták hasonlóságára, a Bűnbánó Magdaléna és Az átkelő összecsengéseire, vagy épp a Ha én rózsa volnék, a Ne várd a májust, a Földvár felé… és A filléres emlékeim azonos harmóniai alapszerkezetére.)
Bródy János dalszerzői alkatáról
A popzenei világ számos előadója vagy zenekara azzal vívott ki a rajongók körén túlmutató szakmai elismeréseket, vagy akár világhírt, hogy nem félt kísérletezni, stílust váltani, akár egészen eltérő zenei világokat beolvasztani tevékenységébe. Bródy a színpadi műfajokban is otthonosan mozog és nagyon eltérő stílusú zenei társulásoknak írt szövegeket az Omegától a Margaret Islandig. Ugyanakkor dalszerzőként azon alkotók közé tartozik, akik egyetlen nagyon karakterisztikus megszólalásmódon belül maradva tudják folyton megújítani (aktualizálni, újraértelmezni) önmagukat.
A jellegzetes téma- és dallamrepertoár nemcsak azzal van kapcsolatban, hogy Bródy János koncertjei sosem igényeltek különösebben széles apparátus, hanem azzal is, hogy e zenei világ leginkább saját kidolgozott eljárásainak variációjával, illetve azok folytonos átértelmezésével gazdagodott az idők során. Bródynak már első önálló estjét is egy Illés-klasszikus, Az utcán ironikus átértelmezése keretezte, s ez az önidézésekre, önironikus gesztusokra épülő alkotói metódus tűnik meghatározónak az elmúlt évtizedekben kiadott lemezein is. Mindegyiken találunk Illés-, Fonográf- és Koncz Zsuzsa-allúziókat (melyek természetesen Bródy korábbi dalszövegeiből származnak), saját lemezekről elcsent számokat (Művészbejáró, Őszinte bohóc, Régi dal, Csak egy nap az élet, Az első 80 év stb.), s olyan újrafeldolgozásokat, amelyek régebbi Bródy-lemezek darabjait helyezik új kontextusba (Tudom, hogy itt élsz, Maszkabál).
A közönség számára ismert, ismertnek tekintett (vagy sosem hallott, újrafölfedezhető) hagyománykincs újraformálására és az önidézetekre épülő-gazdagodó életmű nemcsak a kellemes és elzsongító nosztalgia megélését teszi lehetővé Bródy elkötelezett rajongóinak (s azok gyerekeinek, unokáinak), de lehetőséget nyújt a világ változásaival való számvetésre is. S bár a Bródy-szövegvilágban jellemzően a politika és a közélet hangulatváltozásaihoz vezethetők vissza a leglátványosabb átértelmező gesztusok, az újraírt, ironikusan idézőjelbe tett dalok mély megéléssel dolgoznak föl olyan egyetemes emberi tapasztalatokat is, mint a magány, az öregedés vagy az elmúlás. Ez különösen jellemző a Kockázatok és mellékhatások (2001) című albumra, melynek dalaiban a betegségtapasztalaton keresztül kap elégikus és ironikus távlatot a személyes emlékezés. S a múló idővel való szembesülés mindig aktuális témájának köszönhető az is, hogy Bródynak még legutóbbi albumain – Az Illés szekerén (2011), Ráadás (2016), Gáz van, babám! (2020) – is találunk nemcsak jól sikerült, frissnek ható számokat, hanem olyan remekléseket is, mint az Ezek ugyanazok vagy az Édes életünk.
„Mondanivalója […] időtlen, a mű maga viszont korhoz kötött” – írja a Széchenyi-díjas irodalomtörténész, Madas Edit a 12. században keletkezett Halotti beszéd és könyörgésről. Ha e perspektívából, a tartalom mélységét és az alkotás történelmi meghatározottságait is számba véve tekintünk a tágan értett populáris kultúra produktumaira is, azt kell lássuk, a popzene gyorsan megújuló-cserélődő-avuló univerzumából azon szövegek és dallamok tűnnek ki maradandóságukkal, amelyek túlmutatnak korhoz kötöttségükön. Mivel általános emberi tapasztalatokat közvetítenek, újabb és újabb nemzedékek számára megszólíthatóvá lesznek. Noha kétségtelen, hogy Bródy János azon szerzeményei, melyek kollektív közkinccsé váltak, már jóval a fent bemutatott albumok előtt megszülettek (Miért hagytuk, hogy így legyen, Ha én rózsa volnék), nem tévedünk, ha azt mondjuk, néhány kivételes pillanatban szólóelőadóként is tudott ezekhez hasonlóan emlékezeteset alkotni.
Radnai Dániel Szabolcs (1995), Pécsen született, irodalomtörténész, kritikus, kutatási területe a 19. századi magyar irodalom és a populáris zene kulturális tanulmányozása.